Lengyelországban hat évszakot lehet megkülönböztetni. A szokásos négyen kívül érezhető egy átmenet a tél és a tavasz között, illetve az ősz és a tél között is, melyeket tavaszelőnek és télelőnek mondhatunk magyarul. Magyarként úgy tűnhet a dolog, hogy ősztől késő tavaszig hideg van, és utána hirtelen melegedik az idő. A Kárpátok nem csak földrajzi határ, hanem kulturális és időjárásbeli különbségeket is okoz, persze nem lehet a lengyel klímát egységesként kezelni. A itteni klíma alapvetően kontinentális, de nyugaton érezteti hatását az óceáni éghajlat, északon és keleten gyakran a szibériai hidegek törnek be, és egyedi jelenségek is bőven akadnak, például a télen és tavasszal előforduló, Kárpátok felől fújó főn szelek.

Egy dél-lengyel ismerősöm szerint a paprika használata Szlovákiában ér véget, és attól északabbra nem gyakran használt fűszer. Ennek az lehet az egyszerű oka, hogy a lengyel klíma nem alkalmas paprika termesztésére és szárítására, valószínűleg a Kárpátok szlovákiai részének klímája sem, de a magyar-szlovák keveredés következtében viszonylag elterjedté vált Szlovákiában. Természetesen nagyon sok közös fűszerünk és alapanyagunk van, de jól elkülöníthetőek a jellegzetesen magyaros és lengyeles főzési szokások. Érdekes, hogy a lengyelek a pörköltök minden fajtáját "Gulasz"-nak (Gulás - fonetikusan) hívják, és bármi, amiben porított paprika van, azt magyarnak vagy magyarosnak nevezik. 

A lengyelek büszkék arra, hogy tradicionálisan kása fogyasztók, azaz a rizs nem szorítja ki a helyi gabonaféléket. Nem csak szimplán köretként jelenik meg a hajdina és az árpa kása, hanem szerves részét képezi a lengyel gasztronómiának. Klasszikus ételnek számít a véres hurka, amit a szokásos disznóságokon kívül hajdinakásával töltenek meg, és ennélfogva kásánkának hívják. Klasszikus kásás étel még a hajdninával és savanyú káposztával töltött pirogi is, sőt a lengyel sólet is klasszikusan csak a gerslire támaszkodik. 

Hasonló gasztroforradalom zajlik itt is, mint Magyarországon, azaz a klasszikus alapanyagokból és receptekből kiindulva kutatnak új ízek és ételek után. Ennek a szándéknak egyik vívmánya a klasszikus rizottó unokatestvére a kasottó, azaz a vajon elindított, borral és alaplével lassan főzött gersli, amely önálló fogáskánt is megállja a helyét. 

Fellelhető az interneten egy szakdolgozat, amely a régi szegedi étkezési és gasztronómiai szokásokat gyűjti össze. Ezen írás külön fejezetet szentel a kásák fogyasztásának. Döbbenetes azt látni, milyen sok magfélét használtak elődeink tradicionálisan, míg manapság egyfajta alternatív irányzatnak számít a magvak fogyasztása, főzése. 

Vajon ki lehet-e fejezni egy ország vagy nemzet konyháját három legmarkánsabb alapanyagával? Azzal a hárommal, ami legtöbbet használt és legmeghatározóbb íze az adott konyhának? Mi lenne a magyar konyha három alappillére? 

Nem akarok véleményt nyilvánítani, de most elkerülhetetlen, hogy elmondjam, mit gondolok erről. Szerintem ez a három alapanyag: a hagyma, a szárított paprika és a nyers paprikák, valamint a paradicsom. Az, hogy ez miért alakult így, szorosan összefügg Magyarország klimatikus adottságával, hiszen sem a paprika, sem a paradicsom nem őshonos, sőt egy másik kontinensről származnak. Az Alföldön a paprika nagyra nő, pirosra és keményre érik és még meg is szárítható. Ugyanakkor, az is meggyőződésem, hogy a kommunista-szocialista humán- és agrárpolitika eredménye, hogy gasztrokultúránk jól meghatározható eme szentháromsággal.

Azért gondolom ezt, mert a régi, vagy múlt század eleji szakácskönyveket lapozgatva kitűnik a fenti hármas dominánssága, ugyanakkor egy sokkalta izgalmasabb világ tárul elénk. Vadak, sózott vagy füstölt halak, édesvízi rákok, mediterrán gyümölcsök és bogyók, borok, gombák és izgalmas zöldfűszerek gyakori használata sejlik fel. Mielőtt valaki megkövezne, természetesen ma már a fenti alapanyagok újra jelen vannak a kortárs gasztronómiában,  de a szentháromság még ma is tartja magát és dominálja a konyhánkat. 

Ennek fényében szeretnék leírni egy ötletében klasszikusan "magyaros"  ételt, ami édesvízi hallal és tengeri halfilével egyaránt elkészíthető, és legutóbb én is tengeri hallal készítettem.

Káposztás harcsa

Hozzávalók:

Fél kiló savanyított káposzta, 

egy nagy fej hagyma,

egy szép paprika,

száz gramm füstölt szalonna,

három gerezd fokhagyma, 

két deci fehérbor, 

egy kanál piros paprika, 

egy kevés paradicsom püré,

négy filé tengeri hal vagy filézett harcsa szeletek, 

két deci zsíros tejföl,

néhány babérlevél,

pár szem boróka bogyó, 

bors és

só. 

Az apróra vágott szalonnát pörcögősre sütöttem, majd a hagymából és a paprikából lecsós alapot készíttettem. Jobban szeretem a paprikát is sütni, mint sem főzni, tehát valamivel a hagyma után dobom rá és szigorúan zsiradékon sütöm.

Ezután beleforgattam a megmosott savanyú káposztát és ráöntöttem a bort, a fűszerek mindegyikét és a karikázott fokhagymát is beleszórtam. Ezt a káposztás alapot körülbelül egy óráig lassú lángon főztem (kevés víz és néhány kevergetés szükséges volt, hogy ne ragadjon le), óvatosan belekevertem a tejfölt, végül a besózott halszeleteket a tetejére helyeztem és hagytam, hogy lassan megpárolódjanak.