Vajon léteznek-e tiszta formai kategóriák az ételek tekintetében? Ami pörkölt, az pörkölt. Ebben valamennyire biztosak vagyunk, egészen addig, míg nem találkozunk egy ír bárány pörkölttel, vagy egy marokkói tazsinnal vagy véletlenségből a francia boeuf bourguignonnal. 

Váncsa István pedzegeti ezt a kérdést az egyik szakácskönyvében, hogy tulajdonképpen mit tekinthetünk salátának? Hiszen salátát jelent az összetépkedett levelek dresszinggel való leöntése, a tejfölös francia saláta, a paradicsomos babsaláta, sőt még - a házibulik réme - a tésztasaláta is. Ember legyen a talpán, aki meg tudja mondani, hogy mi számít salátának és mi nem.

Az európai kultúrkör embere szereti a kategóriákat és szeret kitörni is azokból. Manapság felkapott dolog gasztronómnak lenni, és gyakorta olvasni vagy hallani, hogy valaki "újragondolt" egy klasszikus ételt. Sokszor ez azt jelenti, hogy az alapanyagok megtartása mellett más technológiával/technikával (például főzés helyett jól megfontolt posírozással vagy éppen sütéssel) készült az étel, vagy az alapanyagok nem feltétlenül ugyanabban a sorrendben kerülnek az ételbe, mint egyébként azt a klasszikus recept előírná. Azt már meg sem merem említeni, hogy mi van akkor, ha más összetevőket vagy fűszerezést használ az illető, mert megint előjön a kategóriák kérdésköre.  

Érdekes, hogy a magyar kolbász lengyel megfelelője, a kiełbasa (magyarul a kiejtése kb. kjubászá) elkészítési technikáját tekintve tökéletes párja a magyarénak. Azonban állagra, színre és fűszerezésre szöges ellentéte. A készítés hasonlósága nem véletlen, egyes elképzelések szerint a kolbász szó etimológiája a török kol basa szavakból ered, ami valami olyasmit tesz, mint "kézzel nyomott" vagy "kézzel töltött". Úgy érzem, messzire kéne elkolbászolnia annak, aki szeretné kideríteni, ki csinált először kolbászt és miből. Akárhány lengyelt kérdeztem, mind azt mondta, hogy ez olyan "lengyel" dolog és az ő kolbászuknak nincsen párja.  Szerintem a magyarok is hasonlóan vélekednek a sajátjukról, és minden más nemzet fiai is. Sőt, egyesek szerint a debreceni párosnak nincsen párja. 

Talán nincs is értelme kategorizálni? A szakácsvizsgám maradandó élménye volt amikor levizsgáztunk, a vizsgabiztos arra biztatott bennünket, hogy a magyaros alapételeket jól tanuljuk meg, és ezután lépjünk ki a klasszikus receptek bűvköréből. 

A fentieken felbuzdulva gondoltam én is újragondolok valamit, amit inkább újragombolásnak mondanék, ugyanis indokolatlannak érzem ez a szót esetemben. A recept egyszerű, talán a blini sütés miatt kissé időigényes lehet.

Bemutatkozik a Blini con carne avagy a Hortobágyi húsos palacsinta újragombolva! 

Blinit, más néven orosz palacsintát, már nagyon régóta szerettem volna készíteni, mivel sosem ettem autentikusat, így a klasszikus receptekre hagyatkozva kevertem egy palacsintatésztát az alábbiakból.

Huszonkét dekagramm teljes kiőrlésű liszt, 

körülbelül egy deciliter 18 % -os tejföl, 

körülbelül egy deciliter zsírosabb joghurt, 

két tojás, 

némi élesztő, 

a biztonság kedvéért  egy késhegynyi szóda, 

só és

némi víz. 

Először a tojásokat habartam el a tejföllel és a joghurttal, majd kevergetés mellett beleszórtam a lisztet és a többi száraz alapanyagot. Mivel sűrűnek ítéltem a tésztát, kevés vízzel palacsinta tésztájúra hígítottam. Ezután kellemesen meleg helyre raktam, hogy az élesztőgombák beinduljanak és sütéskor minél levegősebb legyen a tészta. Sütés előtt, még körülbelül fél deci olívaolajat kevertem a masszába.

A raguhoz a következő alapanyagokat használtam.

Egy darab szép pritamin paprika, 

pár karika chili paprika, 

harminc dekagramm darált marhahús, 

öt kanál paradicsom sűrítmény, 

egy hagyma, 

két gerezd fokhagyma, 

egy csokor petrezselyem, 

bors, 

római kömény, 

fűszerpaprika

őrölt koriander, 

és egy babérlevél. 

Miközben a palacsintatészta pihent, hozzáfogtam a raguhoz. 

A finomra vágott hagymát olívaolajon megdinszteltem, a hasonlóra vágott paprikát fonnyasztottam körülbelül öt percig, majd beledobtam a chili darabokat is. Ezután a darált húst nagyobb lángon kissé megpirítottam, és folyamatos kevergetés mellett szétnyomkodtam az összecsomósodott darabokat. Beleraktam a paradicsom sűrítményt és a babérlevelet, felengedtem némi vízzel, sóztam, paprikáztam és borsoztam, valamint a nagyobb darabra vágott petrezselymet is beledobtam. Kis lángon, valamivel több, mint egy óráig puhára főztem a húst, és a vége fele került bele a római kömény és a koriander is. 

Míg a hús megpuhult, kisütöttem a palacsintákat. Mivel úgy tudom, a blini egy körfogatát tekintve kisebb, de a megszokottnál vastagabb palacsinta, ezért segítségül hívtam a metrós tálaló karikám legnagyobbikát, hogy a formai követelményeknek megfeleljek (lehet kapni erre a célra gyártott kisebb serpenyőket is). Valahogy így, ahogy ezen a nem túl jó képen is látható: 

A sütésnél arra figyeltem, hogy a serpenyő forró legyen, amikor a formába öntöm a tésztát. Majd kis lángra vettem, hogy ne égjen meg, ugyanis idő kell ahhoz, hogy a tészta kellőképpen átsüljön és levegős legyen. Akkor jó megfordítani, amikor már rengeteg kis apró pötty van a tészta tetején. Ekkor egy kiskéssel körbevágtam a tésztát a forma mentén, majd lehúztam róla és megforgattam a kis palacsintát, valahogy így: 

Majd egy kis adagot meg is ettem. A mai uzsonnás dobozomba rétegesen raktam a blinit és a ragut, és evés közben kevertem el némi tejföllel. Igazán jó lett, szívből ajánlom!